Lapszemle – Magyar Turista
A Magyar Turista Márciusi számában az alábbi cikk jelent meg a Beremendi Megbékélés Kápolnáról:
Dél-Baranyai kacskaringók kikeletkor 4.
Hányatott sors, idő rágta és egyedi „drágakövek”
A megcsonkított falu megbékélése
A nap zárásaként az ország legdélebbi települését, Baranya megye legdélibb kapuját, Beremendet keressük fel. Már a neolitikum embere is megtelepedett itt. Azóta folyamatosan lakott e tájék. Határában állt Valerius Dalmatius római helytartó villája. Az állítás igazát egy fellelt bronztábla tanúsítja. Területén két honfoglalás kori temető is feltárásra került. Írásos formában egy 1281-ből származó „adásvételi” szerződés említi. A virágkora a Hunyadiak idején volt. Ekkor mezőváros volt és vásártartási jogot is birtokolt. A török hódoltság idején a helyiek „rákaptak” a bortermelésre, azt a török sem „abajgatta”. 1687. augusztus 12-én zajlott a nagyharsányi csata. Erre húzódott a török sereg utánpótlási vonala. Ez „nem tett jót” a településnek, elnéptelenedett. A Habsburgok Beremendet Veteráni Lajos császári tábornoknak adták jutalmul. Ő és a későbbi birtokos Eszterházyak jelentős számú német telepest hívtak ide.
Lassanként három nemzetiségűvé vált Beremend. A németek mellett a magyarok és jelentős számú szerbek is laktak erre. A falu szép lassan sokasodott, gazdagodott. Az igazi fellendülést a Portlandcement- és Mészmű megjelenése hozta 1910-ben. A céggel együtt jött a vasút és a telefonvonal is. Trianon amputálta a település egy részét. Az I. világháború fájdalmát még tovább fokozta, hogy bosnyák katonákat kellett „ingyé” elviselni a helyieknek. Jaj, a legyőzöttnek! 1941 után, mikor visszatért a Délvidék, rövid időre újra „kikerekedett” Beremend. Ez röpke 4 évig tartott.
A Vörös Hadsereg jött, a helyi németek mentek. Őket senki sem kérdezte, hogy akarnak-e menni, ők 1946 pünkösdjén -eszed, nem eszed- mentek.
1972-től Beremend a hazai cementgyártás „bezzegje” lett. A régi gyár megtette kötelességét, akárcsak a mór-mehet. 1997-ben létrejött a Duna-Dráva Cement- és Mészművek KFT. A cég becsületére legyen mondva rendkívül sokat áldoz környezetének megóvására.
Organikus és felemelő
Az egész dél-baranyai barangolásom legmeghatározóbb, legegyedibb, legösszetettebb élményét egy Beremend határában emelkedő, első pillantásra stíluskavalkádot árasztó épület, a Megbékélés kápolna (Versöhnungskapelle, Kapelica Pomirenja) adta. Minden apró „porcikájában” üzenetet hordoz. Alkotói Csete György Kossuth-díjas építész, Dulánszky Jenő Ybl-díjas statikus tervező, Csete Ildikó textiltervező és Gombos Miklós harangöntő évszázadokon és nemzedékeken átívelőt alkottak a fájdalom és megbékélés szellemében.
Csete György a magyar organikus építészet nagy alakja (2014-től a Nemzet Művésze) a következőket írta: „Amikor először elkezdtem gondolkozni azon, hogy mégis mit lehetne ide építeni, ami finoman kifejezi északnak és délnek az egymásrautaltságát és kapcsolatát – ismerve a történelmünket és a délre fekvő délre élő népek történelmét is –, arra a következtetésre jutottam, hogy két harangot kell állítani. Két toronyra gondoltam, az egyik torony a déli oldalán szét van zúzva és ezen a seben át megy ki a harangszó délre, a másik torony pedig az északi oldalon lesz szét zúzva, ez a magyar harang szól észak felé.”
Ez a kápolna az itt élő magyar, német és horvát békés együttélés jelképe. Segít feldolgozni két traumát is. Az egyik a németeket ért legnagyobb sérelem, a kitelepítés. Egy emlékkő látható itt, melyet 1996-ban pünkösd napján avattak. Ha megállsz a kőnél, onnan látható az a vasútállomás, ahonnan 1946 pünkösdjén elindultak a vonatok rajtuk kiűzöttek tömegével a „nagy utazásra” Németországba.
Van itt egy másik emlékkő is, amelyen ez a felirat szerepel: „Dél-Baranya 1991-98” A délszláv háború alfája és omegája (kezdete és vége). Innen nézték a hazánkba menekült horvátok vágyakozva otthonaikat.
Ismét csak Csete Györgyöt idézem: „Ihlető forrása a pusztítás volt, de nem sikerült, mert az ember mindig erősebbnek bizonyul, a rossz egyszerűen nem győzhet, velünk szemben nem győzhet, velünk szemben csak vesztes lehet, ezt úgy is mondom, mint magyar, úgy is mondom, mint építész”
Kis sillabusz a kápolnához
Ahogy feljebb írtam, ennek a kápolnának minden porcikája jelent valamit. A két torony a két tragédiára utal. Az egyik dél felé, Horvátország felé, a másik észak felé, Németország felé sebzett. A csonka harangtornyokból kiszűrődő hang a fájdalom és remény egyszerre. A nagy harangon, Gombos Miklós munkáján a magyar, német és horvát himnusz első sora olvasható. A kisharangon pedig a Szózat első sora.
A kápolna belsejét egy hatalmas zászló tölti be. Első blikkre csak a színpompa tűnik fel. Aztán fokozatosan felfedezheted, hogy a szivárvány alatt a 3 nép trikolórjának színei fonódnak egybe. Fekete György így írt Csete Ildikó munkásságáról: „Falikárpitjai, szuggesztív zászlói, oltárterítői, a vörösek, a fehérek, aranyok szövedékei beleragyognak az enteriörökbe.”
A tornyok bimbóiban kis harangocskák csilingelnek, ha fú a szellő. A bejárati ajtón az Orion (Nimród) csillagképe látható. Nem gondoltam volna, hogy betonból, cementből, kőből ilyen sokrétű szimbolikájú originális épületet lehet építeni. Ha a siklósi vár volt az étvágygerjesztő, akkor a korona a berendi Megbékélés kápolna volt ezen a napon.
Legközelebb meglátogatunk két leharcolt, megmentésre méltó épületet, sétálunk egy jóízűt Pécs, illetve Szekszárd kedvelt hétvégi kirándulóhelyein.
Nád Béla a Szigethalmi TE tiszteletbeli elnöke
